2017. január 4., szerda

02. Őszi zivatar

Üdv!


Ezt a bejegyzést már régóta szerettem volna megírni, amire most sort is kerítek, mert ugyan egy kisregényről van szó, azonban jelenleg ez az egyetlen egy, ami be van fejezve és olvasható is. Persze már azért is megérdemelte, mert tényleg sikerült befejeznem és meg is vagyok vele elégedve teljes mértékben. Bár az is igaz, hogy kicsit nehéz helyzetben vagyok, mivel a blog már bő egy éve nyitott meg és a Prológus is ugyan ennyi ideje olvasható, tehát közel se tudok azokkal a gondolatokkal, érzésekkel most írni, ami akár a kezdetekkor meg volt, vagy amikor leírtam az utolsó betűt. Mielőtt még rátérnék az összegzésre, néhány alap információt hoznék, amit egyébként a Történetek menüpontban is megtalálhattok:

Őszi zivatar

Hatalmas köszönet a csodálatos
munkáért Liának!
Műfaj: Real person fanfiction, romantikus
Főszereplők: Aida Martínez, Fernando Torres
Terjedelem: Prológus - 5 Esőcsepp - Epilógus
Publikálás: 2015. szeptember 5.
Státusz: befejezett

/fülszöveg/

Aida Martínez, a spanyol belsőépítész boldogan mondott igen Fernando kérdésére, aki már hosszú évek óta birtokolta a szívét. Közel két év házasság után mégis megtörve áll a körülötte zajló események előtt, míg szíve napról napra egyre több sebből vérzik. A teljes tudatlanságba menekülve, naivan reméli, hogy még minden visszafordulhat, hogy még minden lehet olyan, mint amilyen régen volt a veszteségeik előtt, amikor még szerelmes volt belé a férje.
A boldog feleség álarca mögé rejtőzve figyeli, ahogyan a focista, akibe még ennyi idő után is töretlenül szerelmes, szinte minden este egy másik nőhöz készülődik izgatottan. A lelke mélyén azonban tudja, hogy már semmi sem lesz a régi, a szerető átvette a helyét, ő mégsem tud elszakadni a csatártól. Végül ugyan nehéz szívvel, de egy zivataros, őszi éjszakán kilép a közös otthonuk ajtaján, maga mögött hagyva az emlékeiket, melyek egészen idáig a szeretett férfi mellett tartották.
Vajon Fernando is olyan könnyedén kezeli az elválást, melynek már rég be kellett volna következnie? Vagy talán későn, azonban ráébred, hogy rossz döntéseket hozott meg a múltban? Egy megcsalt feleség, egy hűtlen férj és egy szerető története, valós és ál érzelmekkel, rossz és jó döntésekkel.

Mert néha egy kapcsolat nem happy enddel végződik…

Könnyítésképp visszakerestem, hogy annak idején mit írtam ezzel a történettel kapcsolatban, amikor megjelent és így már rögtön meg is van újra az az alap szál, ami elindította Aida történetét. Tudjátok annak idején az Álmom volt az egyik igazán nagy kedvenc történetem, amibe kezdőként természetesen mindent bele is akartam sűríteni, hiszen miért ne? Nos, maga az Őszi zivatar alapja is egy odazsúfolt ötlet volt, persze teljesen másképp. Nem lett volna Melissa, csak egy mély szakadék, ami elválasztja egymástól a főszereplőket, és vetélések se lettek volna, csak rengeteg vita. Biztos vagyok benne, hogy végül nem került volna bele, inkább meg is feledkeztem volna róla, bár az is igaz, hogy akkor annyira beleszellemültem abba az ötletbe hála Lil Wayne és Bruno Mars közös dalának, a Mirrornak, hogy napokig elég búskomor hangulatom volt. A vicces pedig az, hogy az Őszi zivatar írása közben egyetlen egyszer se hallgattam ezt a számot. Így utólag visszagondolva a lehető legjobb döntés volt a részemről, hogy megvalósítottam az alap ötletet és az is, hogy nem hallgattam a Mirrort, mert akkor még letargikusabb lett volna az egész valószínűleg.
Emlékszem ebbe a kisregénybe is úgy kezdtem bele, ahogyan a legtöbbe is, fejest ugrottam és csak írtam. Persze kivételesen tisztában voltam (többnyire) a kronológiával és a fontosabb forduló pontokkal, de természetesen a cselekmény rengeteget változott a kiinduláshoz számítva. Eleinte úgy terveztem, hogy Aida lesz olyan buta újra, hogy megbocsájt Fernandónak és fülszöveg ide vagy oda, happy end lesz a vége. Arra már nem emlékszem, hogy a következő részbe mit terveztem volna, de tényleg hajlottam erre a végkimenetelre, ezt mutatja a focista, hirtelen pálfordulása, amit aztán ti se értettetek, bár az is igaz, hogy írás közben a karaktere is sokat formált a saját cselekedetein. Aztán hála néhány hasznos véleménynek, megvilágosodtam és nem csesztem el az egyébként is klisés, szappanoperás történetet, mert sok van benne tudom én is. Nem leszólni akarom, mert imádom még mindig, Aida karaktere annyira erős lett, még ha valahol gyengének is tarthatjuk azért, amiért képtelen volt elhagyni a férjét, csak megvannak a maga hibái. Ráadásul szerettem volna egy olyan történetet, ami nem a szerelem kibontakozását mutatja meg, hanem épp ellenkezőleg, annak elmúlását és egy kapcsolat végét, mert egyébként erről nagyon kevés irományt olvastam. Lehet, hogy csak én nem találtam szembe velük magam? Bár, ha figyelembe vesszük a Tavaszi záport, akkor talán ez az elképzelésem meg is fog bukni, de akkor majd hozok egy végső összefoglalót, ahol megírhatom, hogy miért végződött úgy, ahogy.
A kezdetektől fogva úgy terveztem, hogy nem lesz több összesen 10 fejezetnél, nem szerettem volna se túlnyújtani, se belekezdeni egy újabb regénybe. Persze, amikor ránézek Lia gyönyörű munkáira, vagy Aidára gondolok, akkor mindig elbizonytalanodok, hogy talán megérdemelt volna még több sort. Magamat ismerve ezen még sokszor el is fogok töprengeni, de az is biztos, hogy most tényleg úgy érzem, hogy valami jót alkottam, mert még ennyivel a befejezés után se érzem azt, hogy át kellene írnom. Igaz az elgépelési és fogalmazási hibákat igyekszem majd kijavítani, viszont lényegi momentumokat nem akarok, és tényleg úgy érzem, hogy az Őszi zivatar így tökéletes, hogy meg van benne minden, amit maga a cím jelképezz. Emiatt is volt olyan könnyű megtalálnom a kifejező címet, mert valami olyat akartam, ami tükrözi az elmúlást, valaminek a pusztulását, hiszen az egész sztori erről szól, a szerelem elmúlásával. Talán a végén már pont emiatt nem is húztam tovább a fejezeteket, mert már mindennek vége volt, csak le kellett zárnia Aidának is, elfogadni a bukását.
Tudjátok, amióta befejeztem, már többször is újra olvastam a részeket. Természetesen első sorban azért, hogy a Tavaszi záport tudjam írni, de nem egyszer csak azért nyitottam meg, mert olvasni szerettem volna, és számomra ez mutatja igazán, hogy sikerült azt teljesítenem, amit szerettem volna. Alkottam valami színvonalasat, számomra az, valami olyat, amire büszke tudok lenni, és azt érzem, mint A legszebb ajándéknál is, hogy ezt már nem kezdő íróként írtam, hanem sikerült egy fokot feljebb mászni a létrán, bár még mindig nem vagyok író, ezt leszögezném, de már az a kezdő sem. Persze a hosszú kihagyásoknak megvannak a nyomai ezen a történeten is, viszont én pont azokkal együtt szeretem, így akkor se éreztem magam, amikor sikerült befejeznem a Pályát, pedig annak is megvoltak a maga szépségei. Talán pont emiatt, illetve az alap szituáció miatt szeretem annyira, mert azért Fernando se olyan karakter lett, amilyennek egyébként elképzelném, bár a végére kezdett arra hasonlítani, akit általában megjelenítek.
Gondolom, azzal nem fogok újdonságot elárulni, hogy annak ellenére, hogy Aida a főszereplő, ő lett a kedvenc karakterem is. Oké, hogy az én sztorim, de nem volt könnyű az ő fejével megírni a jeleneteit, mivel akkor én még javában egy kapcsolatban voltam és többnyire boldog. Valószínűleg, most már sokkal könnyebb lenne az ő fejével gondolkodni, és egyébként szeretnék olyan lenni, mint ő, mert lehet, hogy sokáig várt a szakítással, végül mégis megtette és képes volt teljes mértékben elhatárolódni a volt férjétől, még ha a szerető erre rá is segített. Amikor végre megszületett benne az elhatározás, nem habozott, még akkor sem, amikor Nando szinte kínálta a lehetőséget, hogy ott van és akár újra is kezdhetnének mindent. A történet végére szerintem sikerült is megtalálnom vele az összhangot, mert sok kedvenc pillanatom van vele is, a legkedvesebb még is az Epilógusban van, amikor elolvassa Nando könyvében a fejezet címet. Még most is magam előtt látom a mosolyát, mire gondolt és mit érzett akkor, emiatt is vagyok olyan bizonytalan a Tavaszi záporral kapcsolatban, mert akkor tényleg lezárta az életét a csatárral és így a jövő bármit hozhat mindkettőjük számára.
A végére pedig csak annyit szeretnék még hozzáfűzni némi számadat előtt, hogy nagyon régóta nem jelentkeztem már a folytatással, azonban nincs elfelejtve. Be fogom fejezni, ezt megígérhetem, mert már egyre jobban letisztázódik bennem Aida jövője, amit mindenképp meg akarok veletek is osztani. Most pedig akkor jöjjenek azok a számok:

7 rész, összesen 54 oldal, 20.145 szó.
143 pipa érkezett a fejezetekre és az előzetesekre.
42 megjegyzés, amelyekben az én válaszaim is benne vannak.

Köszönöm, hogy elolvastátok Aida és Fernando történetét, és remélem, hogy a folytatás is ugyanígy fog nektek majd tetszeni! Addig is, néhány kiragadott mondattal szeretnék elbúcsúzni az Őszi zivatartól, amelyek számomra magát a történetet és a főszereplőket jellemzik.

Gyönyörű volt, szexi, vonzotta minden porcikáját és olyan könnyedén megtudott volna feledkezni arról, hogy haza kell mennie, azonban bármikor nézett bele a szemébe, mindig magához tért. Sose látta azt benne, amire szüksége volt, egyedül Aidától kapta meg a feltétel nélküli szerelmet...
(Prológus - Vihar előtti csend)

– Valami baj van? – Vonta fel kérdőn szemöldökét a bosszankodó pillantást látva.
– Azt hittem, hogy valami rövidben vagy… most hogy fogom a lábadat bámulni? – A halk morgásból a szavak végeztével hatalmas vigyor lett, aminek köszönhetően szívből jövően kezdett el kacagni. Könnyesek lettek a szemei, ahogy megérezte dereka körül az izmos karokat, melyek könnyedén húzták a tulajdonosához, aki semmivel sem törődve, lágyan csókolta meg, mégis felperzselte mindenét. Szinte elolvadt a felismeréstől, hogy újra annak a vonzó, kívánatos nőnek látja a férje, aminek korábban is, hogy most valóban őt csókolja és nemcsak a látszat miatt teszi.
(2. Esőcsepp)

... csak Aida lenne, a magányos ismeretlen, a megtört lelkű és álmú nő.
(3. Esőcsepp)

– Így gondoltad?
– Erősebbet érdemelt volna, de Nolo úgyis megteszi helyetted. Te pedig ne bámulj, keresd meg Aidát, egy fél órája mehetett el sétálni, de jobb, ha nem én keresem meg és ez különben sem volt jó ötlet, az ő állapotában. [...] Ha még jobban összetöröd, esküszöm, hogy egy életre tönkreteszlek, ezt tartsd észben. És Fernando! Most az egyszer gondolj rá is, ne csak magadra.
(3. Esőcsepp)

A feleségét már rég elveszítette, ahogyan önmagát és a becsületét is, olyan dolgokat csinált, amiket sosem tehet majd jóvá, amiknek nyomát mindig magán fogja viselni, mint egy keresztet.
(4. Esőcsepp)

Tartozott annyival a feleségének, hogy visszaadja az életét, a szabadságát, hogy ismét Aida Martínez legyen és ne az ő boldogtalan felesége.
(5. Esőcsepp)

... amint a végére ért ezen gondolat menetének, sietve lépett be a lakásba, majd becsapva az ajtót, a sporttáskáját a padlóra ejtette és a nappalit vette célba. Rajta kívül csak egy valakinek volt kulcsa… Aidának.
– Kicsim? – Minden fáradtságát elfelejtette, reménykedve lépett a tágas helyiségbe, de rögtön meg is torpant, mikor a kanapén a várt barna haj zuhatag helyett a szeretője szőke tincseit pillantotta meg, arcán a szokásos csábító mosollyal. Egy másodperc alatt elillant minden lelkesedése, amit az a gondolat generált, hogy a neje fogja várni. Bolond volt, hiszen mégis mi venné rá Aidát, hogy visszamenjen hozzá?
(5. Esőcsepp)

Hét szó volt csupán, benne mégis megváltoztatott valamit, ami miatt a pár perccel korábbi véleménye semmisé vált, ami miatt nem tudta gyűlölni Nandót, ami miatt végre megtalálhatja a lelki békéjét és lezárhatja ezt a fejezetet végleg.


A pillanat, amikor megszerettem az esős délutánokat.

(Epilógus - Egy vihar romjai) 

Catalina

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése